I'll NEVER forget you! (Rokhyun OS)

Rokhyun

"Sajnálom, hogy rossz hírt kell közölnöm önökkel, de... a lányuk rákos." - az orvos szavai még most is, több mint egy hónap eltelte után is visszhangoznak a fejemben. Miért pont én? Miért nem lehet más? Számtalanszor kérdeztem ezeket magamtól, de nem találtam rájuk választ... úgy tűnik, ez a sorsom, ez volt megírva...
17 éves vagyok, de hamarosan meg fogok halni... szinte még nem éltem semmit, de máris távoznom kell. A szótáramban nincsenek olyan szavak, hogy szerelem, fiúk, barátok... csak rák, betegség, halál.
Napjaimat leginkább a kórházban töltöm, mert azt mondták, az most biztonságosabb nekem. Egyedül a gitározás jelent menekülést a sorozatos vizsgálatok világából...

Igazából egy kórházban vagyok önkéntes segítő. Oké, pénzes családból származom, de saját magam akarom megszerezni a pénzt a zenei sulira. Igen, mindig is énekes akartam lenni, de anyámék nem engedték.. Majd most megmutatom nekik!

Épp az egyik kezelésről toltak ki a kerekes székben, mikor halk gitározásra lettem figyelmes. Megkértem az ápolót, hogy vigyen oda, ahol egy fiatal sráccal találtam szembe magam. Kósza tincsei az arcába lógtak, szemeit lehunyva merült el a hangjegyek világában... - Szia! Mit játszol? Saját szerzemény? - bombáztam a kérdéseimmel.

Hirtelen abbahagytam a gitározást, majd kinyitottam szemeim. Azt hittem valami idegtépő nővérke telepedett mellém, pontosabban elém, de kellemeset csalódtam. - Szia. Hát ez... csak úgy jött. - vontam vállat - Talán értesz hozzá?

- Mondhatni... Te is lakó vagy? Még sosem láttalak itt korábban.

So Ra

- Nem, önkéntes vagyok, vagy mi. Mindegy, a lényeg, hogy itt dolgozom. Régóta itt vagy?

- 1 hónap... - hajtottam le a fejem, de egyből fel is kaptam - Ha nálam lenne a gitárom, akkor akár játszhatnánk együtt is.

- Jó lenne. - mosolyodtam el - De... Meg szabad kérdeznem, hogy miért vagy itt?

- Rák, végső stádium. Talán egy fél évem, ha van.

- Uramisten! - néztem rá döbbenten. Az nem lehet, egy ilyen csinos, fiatal lány végső stádiumban... - Én... sajnálom. - motyogva pillantottam rá - Kölcsön adjam a gitárom? Hmm?

- Ne sajnáld, nem tehetsz róla... Ha visszatolsz a szobámba, akkor ott tudunk együtt is gitározni. - mosolyogtam rá.

- Ha fogod addig a gitárom. - mosolyodtam el.

-Persze. - ölembe fektettem a hangszert. - Sofőr úr, irány az 504-es szoba.

- Igen is! - nevetve kezdtem szaladni vele a szoba felé. Hátha meghallom, hogyan nevet.

- Nee~! Le fog esni a gitár, vigyázz! - kuncogva próbáltam magamat és a gitárt is tartani.

- Dehogy, vigyázok. - kacagva repítettem be a szobába. - Na? Tetszett? - zihálva ültem egy székre.

- Ennyitől elfáradtál? Akkor hogy lesz így belőled idol? Bírnod kell szusszal a táncot és éneket egyszerre... Fújd ki magad, én addig átmászok az ágyra és kezdhetjük is.

- Ugyan, segítek. - nyújtottam felé kezeim. - Amúgy, csak zene sulit tervezek. Nyugi, tudom, hogy nem bírnám.

- Nem kell, ez még egyedül is menni fog. - kiszálltam a székből és átültem az ágyra. - Mit szeretnél játszani?

- Van kedvenced?

- Mostanság az Amor miot szeretem nagyon Lee Hyoritól.

- Nem ismerem. - motyogtam az orrom alatt - De első hallásra vissza tudom játszani.

- Ez eleve is egy duett, úgyhogy figyelj! - kezembe vettem a a gitárom és játszani kezdtem rajta.

- Menni fog. - motyogva figyeltem a dallamot.

Mikor befejeztem, egyből ránéztem. - Ugye, hogy nem is nehéz?

- Hmm... Nem. - vontam vállat - De attól még ügyes vagy.

- Köszi, de csak azért, mert van időm gyakorolni... Te jössz, csatlakoznod kell.

- Hát jó. - igazából egy-egy apró hibával, de sikerült eljátszanom.

- Tényleg egész jól megjegyezted elsőre. Most te mondj egy számot, hagy tanuljak én is valamit.

- Oh, hát... őszintén szólva én nem nagyon tudok ilyesmiket. Én magamnak játszom. Találomra.

- Akkor mutass valamit, hátha én is hamar elsajátítom.

- Ahogy szeretnéd. - kezdtem lassan játszani valamit.

Ez sem volt olyan bonyolult, mint először gondoltam. Másodjára már egész jól ment nekem is.

- Ügyes vagy! - tapsoltam meg.

- Dehogy, ne beszélj butaságot! - hirtelen összerándultam, mert a fájdalom belém nyilallt.

- Omo. Hívjak orvost? - ugrottam hirtelen hozzá.

- N-nem kell... - erőltettem magamra egy mosolyt - Már megszoktam, mindjárt jobban leszek.

- Biztosan? - simogattam hátát.

- Persze, csak pár percet kérek.

- Tuti? - motyogtam halkan - Én félek ám ilyenkor.

- Ne félj, már jobban is vagyok. Általában pár perc után rendbe jövök... De azt hiszem, most pihennem kell egy kicsit.

- Nem vagy éhes? Ha szeretnéd, hozok neked valamit. Na?

- Nem kell, köszi. Nemsoká hozzák a reggelit.

- Hát jó. Akkor... pihenj csak. - mosolyogva kaptam fel a gitárom, majd elindultam kifelé.

- Várj! Később is leszel még?

- Persze. Miért?

- Csak... mert szeretnék még veled gitározni, ha nem baj.

- Dehogy baj! - szélesen mosolyogva pillantottam hátra, de véletlenül nekivágódtam a falnak.

Nem akartam kinevetni, de nem bírtam visszafojtani... jóízűen felkacagtam.

- Jaj! - nevetgélve pillantottam rá hátra - Ennyire tetszett?

- Bocsi, de igen. Amióta idebent vagyok, nem találkoztam még hasonló emberrel mint te. Te olyan más vagy... jó értelemben.

- Köszönöm. – kuncogtam - Na de megyek. Majd még jövök, át kell húznom az ágyakat.

- Rendben. Ígérem, nem fogok elszaladni. -viccelődve nyúltam végig az ágyon.

- Remélem. - nevetve léptem ki. Nagyon sok dolgom volt még, így elég sokára jutottam vissza hozza az ágyneműkkel.

- Te nem mentél még haza? Ilyen késő este már rég otthon kéne lenned, nem? - döbbenten álltam meg a fiú előtt a folyosón.

- Éjszakai műszakot is vállalok, így több pénzt kapok. - pillantottam rá – De te miért nem alszol már?

- Nem mindig tudok. De altató nem szeretnék kérni, így is szedek elég bogyót. Inkább csendben sétálgatok a folyosón és gondolkozok, hogy miért pont én...?

- Amúgy... Még a nevedet sem tudom. - nyomtam a kezébe egy bontatlan narancslevet. - Szereted?

- Köszi. - elvettem tőle az üveget - So Ra. És te?

- Rokhyun. - mosolyogva néztem rá. - Szép név.

- Köszönöm. Miért vagy önkéntes? Kötelező vagy csak ilyen jótét-lélek vagy?

- Inkább jótét-lélek. Na meg, valamennyi pénzt kapok érte, ami meg kell a sulira...

- De az önkéntességért nem szoktak pénzt adni... ez fura.

- Ugye? Mondom, hogy nem biztos, hogy ez a neve. - nevettem zavartan.

- Semmi gond, csak megjegyeztem. Meddig leszel ennél a kórháznál? Van valami szerződésed, munkarended?

- Addig maradok, amíg kedvem tartja, de így is, úgy is ugyanannyi pénzt kapok.

- Hm... mióta zenélsz? Nagyon jól csinálod, látszik, hogy nem most kezdted.

- Már kiskorom óta zenélek. Csak a szüleim nem hagyták, hogy zenész legyek. Úgyhogy most pénzt gyűjtök a sulira. És te?

- Én... most magántanuló vagyok, mikor hazajárok... néha. De úgyse fogom befejezni a sulit, mert... mert erre lettem ítélve. A zenélést pedig óvodában kezdtem.

- Tehetséges vagy. - simogattam karját - Nekem játszol majd még?

- Ha tudok, akkor igen... és köszönöm. - leültem mellé és fejemet vállára hajtottam. Hirtelen nagyon elálmosodtam, így rajta aludtam el.

- Jaj te... - suttogva simogattam hátát. Olyan kis édes volt. Talán csak... Lehet, hogy félrediagnosztizálták a dolgot, nem halhat meg szegényke...

Nem emlékszek pontosan, hogyan kerültem az ágyamba, de hajnalban csak arra ébredtem, hogy sírok... még álmomban sem akartam meghalni.

- Minden rendben? - léptem hirtelen hozzá - Rosszat álmodtál?

- Igen... Végig velem voltál? Igazán nem kellett volna...

- Ugyan, ez természetes, ez is a dolgom.

- Tudom, de... nem szeretném, hogy végignézd...

- Ugyan már... Még nem történt semmi. És én csak segíteni akarok...

- De nem tudsz... senki sem tud. Pár hónap és meghalok... nem akarok, de meg fogok! - megint elkezdtek potyogni a könnyeim- Annyira szeretném, ha csak egy rossz álom lenne ez az egész, de nem az. Még szinte nem éltem semmit, de meg kell halnom.

- Nyugi So Ra, nincs semmi baj. - húztam óvatosan magamhoz - Hogy fogunk gitározni, ha szomorú vagy?

- Te ezt nem értheted! Élni akarok, tudni akarom, hogy milyen az, amikor igazán szeretek valakit, de ő nem szeret viszont... mikor szeretek valakit és ő viszont szeret... össze akarok veszni a szüleimmel, hogy miért nem engednek el a buliba, ahol a plátói szerelmem figyelhetem az egyik sarokból, ahogy más, nálam sokkal csinosabb lányokkal flörtöl... hó angyalt szeretnék mintázni télen, lábnyomokat hagyni a homokban... de minderre esélyem sincs!!

- Sajnálom. - álltam fel lassan - Most... hazamegyek, pihenek kicsit. Majd még jövök..

- Rendben, szia... jó éjt! - hátat fordítottam neki és elbújtam a takaró alatt.

- Neked is. Már ha visszaalszol. - intettem neki egyet, majd otthagytam...

Még majdnem egy órán keresztül csak feküdtem és sírtam, aztán végül elaludtam...

Mondanom sem kell, reggel olyanok voltak a szemeim, mint a fehér nyusziknak. Mire az orvosok jöttek, addigra valamennyire rendbe szedtem magam.

Annyira sajnáltam szegényt. Alig aludtam valamit, egész végig ezen kattogtam. Azt a pár hónapot szebbé kéne tenni neki. De hogyan? Nem értem..

- Jó reggelt! -köszöntöttem Rokhyunt mosolyogva. -Hogy aludtál?

- Hát... jól. Fogjuk rá... - vontam vállat - És te? Aludtál még?

- Igen, egész jól. De te nagyon nyúzottnak tűnsz... ugye nem miattam vagy ilyen?

- Ugyan. – legyintettem - Csak nem aludtam jól, a nyakamat is elfeküdtem.

- Gyere, megmasszírozom, ha szeretnéd. - megpaskoltam magam mellett az ágyat.

- Megtennéd? - mosolyodtam el.

- Persze, úgysincs jobb dolgom... csak ücsörgök itt és nézem, ahogy süt a nap, szabadon szállnak a madarak... ráértem megtanulni az alapokat.

- Köszönöm. - telepedtem mellé - De csak finoman, mert nagyon fáj.

- Erősen nem is tudnám... - óvatosan masszírozni kezdtem a nyakát, majd a vállát is.

- Hmm... ez nagyon jó. - mosolyodtam el.

- Örülök, hogy én is tudok még segíteni valakinek... - egy pillanatra elszontyolodtam, de gyorsan igyekeztem visszanyerni a "vidám énemet".

- Szólj, ha elfáradtál. - sóhajtottam halkan.

- Nem aggódj, jól vagyok... Mond csak, kijönnél velem a kertbe sétálni? Jó lenne egy kis friss levegőt szívni.

- Persze. – bólogattam - Nagyon kell a tolószék?

- Nem, most nem. Tegnap a kúra miatt kellett. Jelenleg kifejezetten fitt vagyok. - mosolyogva bújtam bele a köntösömbe.

- Ennek örülök. - nyújtottam felé a kezem - Na gyere. Oda viszlek, ahova akarod.

- Menjünk le a szökőkúthoz, ott olyan szépen süt a nap. - boldogan fogtam meg a kezét és elindultunk kifelé.

- Ahogy szeretnéd. - mosolyogva cirógattam puha kezét.

- Miért simogatod a kezem...? - fordultam el zavaromban.

- Csak olyan jó puha. - motyogva húztam el a kezem.

- Anyukám szokta mindig bekenni és megmasszírozni, mikor bejön. Sajnos csak hétvégente tud jönni, mert hétköznap dolgozik.

- Bekenem én is... ha szeretnéd. - mosolyodtam el.

- Köszi, de nem kell. Elég nekem ez is, hogy végre van társaságom.

- Megtettem volna. - vontam vállat.

- Aranyos vagy. - nevetve karoltam bele.

- Köszönöm. - kuncogva pillantottam rá.

- Olyan szép idő van. Bárcsak ne ilyen környezetben lennék, sokkal szebb is lehetne.

- Ne gondolj rá. - simogattam karját.

- Nehéz... de igyekszek. Leülünk oda? - mutattam az egyik padra.

- Persze. - mentem a pad felé - Nem vagy éhes?

- Nem igazán... most csak napfényre van szükségem, de nagyon. - leültem és hátam mögött megtámasztottam magam. Fejemet hátra hajtva, szemeimet lehunyva élveztem a kellemes időt.

- Hmmm. - hümmögve dőltem én is hátra – Lehet, bemegyek valamiért a büfébe. Hozzak neked is valamit?

- Rád bízom, de nem muszáj hoznod nekem is valamit.

- Szereted a csokit? - mosolyodtam el.

- Igen, de nem ehetek belőle sokat... sajnos.

- Miért?

- Az orvosok mondták...

- Akkor hozok mást. - motyogtam halkan - Két perc. Nehogy bajod legyen addig!

- Nem hiszem, hogy lesz... maximum leégek egy kicsit. - halkan kuncogva figyeltem, ahogy bemegy.

- Bolond. - kuncogva battyogtam be. Vettem neki valami kis gyümölcslevet, meg epret, aztán úgy mentem vissza.

- Oh... honnan tudtad? - néztem rá meglepetten - Egyébként köszönöm.

- Micsodát? - nevettem halkan.

- Hogy szeretem az epret.. az a kedvencem. Csak nem gondolatolvasó vagy? - nevetve vettem el tőle a dobozt és letettem kettőnk közé.

- Nem tudok róla... - mosolyodtam el - Meg is mostam, szóval eheted is.

- Köszönöm... Tessék! - nyújtottam felé egy szemet, miután leszedtem a csumáját. - Remélem, nem baj, hogy a kezemből adom.

- Nem. Dehogy baj. - ráztam meg a fejem - Köszönöm.

- Tudod mit mondott ma reggel a doki? - kérdeztem két eperfalat között.

- Na mit?

- Azt, hogy mivel hosszabb ideje stabilnak mondható az állapotom, ezért pár napra hazamehetek. Egy kicsit megint normális tinilány lehetek.

- Ez nagyszerű. - mosolyodtam el.

- Tudom, hogy ez furán hangzik, de... esetleg elvinnél engem valami buliba? Legalább egyszer szeretnék elmenni egybe, de egyedül esélytelen. Te pedig úgyis tisztában vagy vele, hogy milyen az állapotom és mit kell velem csinálni, ha baj van.

- Elviszlek, persze. – bólintottam - Miért ne?

- Nem tudom, csak... még nem igazán ismerjük egymást és... a szüleim nem is tudnak rólad. Sőt, nincs is köztünk semmiféle kapcsolat a kórházit leszámítva, ezért gondoltam, hogy furán jöhet ki ez az egész...

- Ugyan! Majd úgy megyünk, mint két barát. Ha kellek, a bárpultnál leszek. Ismerkedj nyugodtan majd.

- Félek... nem tudok kezdeményezni...

- Majd segítek. Na?

- Biztos nem gond? Nem akarok a terhedre lenni... akkor inkább nem megyek el.

- Ne butáskodj már. Nem vagy a terhemre, nyugi.

- Aranyos vagy... meg sem érdemlem, hogy velem legyél még erre a pár hónapra se.

- Ne mondj már ilyesmiket. - nevettem el magam - Megérdemled, nyugi van.

- Oké... - bekaptam még egy szem epret. - Ma este még bent alszok, holnap délelőtt pedig megyek haza anyuval.

- Rendben. – bólogattam - Ahogy neked jó.

- A doki mondta, hogy így engednek el. Ha visszamentünk a szobába, akkor megadom a címemet, oké?

- Nekem oké. De nem lesz gond?

- Mire jössz, addigra megbeszélem a szüleimmel... vagyis anyuval. Addigra már nem lehet vele probléma.

- Jó. - nyomtam szájába még egy kis epret.

- Na, ezt most miért kaptam? - nevetve viszonoztam kedvességét.

- Csak úgy. - vontam vállat - Ez kivételesen finom édes.

- Valóban... Oh, kezd beborulni, be kéne mennünk.

- Visszakísérjelek? Nekem még füvet kell itt nyírnom.

- Nem szükséges, menni fog egyedül is. Aztán meg ne ázz, mert akkor beteg is lehetsz.

- Bekísérlek, na! - fogtam meg kezét - Jó?

- De tényleg nem kell, csináld csak nyugodtan a dolgod. Nem akarlak feltartani... Van időm bőven felsétálni szép lassan a szobámba.

- Biztos? - engedtem el - Legyen. De vigyázz magadra!

- Igenis, uram! -szalutáltam és elindultam befelé... Nem siettem, csak komótosan mentem a szobámhoz. Útközben megálltam 1-2 kórteremnél, beültem beszélgetni az ismerősökhöz... Épp beléptem az én szobám ajtaján, mikor az első esőcseppek elkezdtek kopogni az ablakom párkányán.

Hát nem volt egyszerű esőben füvet nyírni. Még jó, hogy önműködő cucc volt, és nem cseszett agyon az áram.

- Jesszus, tiszta víz vagy. - léptem elé egy törölközővel és a fejére tettem. - Törlöd meg gyorsan, nehogy megfázz.

- Nem fontos. - nevetve nyomtam puszit arcára - De köszönöm.

- Én... - elpirulva fordítottam el a fejem - Törlöd csak meg, jobb lesz úgy.

- Jaj te! Ebédelsz velem? - mosolyogva néztem le rá.

- Nemsokára hozzák a menzát. Ha addigra tudsz magadnak szerezni valamit, akkor minden további nélkül.

- Bent együnk a szobádban?

- Általában itt szoktam, mivel ide hoznak mindent kiadagolva.

- És van kedved most máshol?

- Hol gondolod? Nem igazán van másik hely, ahol tudnánk... vagy mégis?

- Van. - mosolyodtam el.

- Akkor... menjünk.

Finoman megfogtam kezét, majd elvezettem a mi részlegünkhöz, és ott ki egy kisebb teraszra. A büfében vettem neki finom meleg kaját, majd leültem mellé.

- Nem is tudtam, hogy ilyen terasz is van... pedig sok részén voltam már a kórháznak.

- Ez ilyen privát rész. De szerintem megérdemled, hogy itt légy. – mosolyogtam - Na egyél!

- Miért érdemelném meg? Nem vagyok én különleges... - motyogva kezdtem el enni.

- Dehogynem. - mosolyogva néztem, ahogy eszik.

- Szerintem nem... Te nem eszel?

- Most nem. Majd később. - legyintettem.

- Biztos? Szívesen adok az enyémből, ha szeretnéd. - közelebb toltam hozzá a tálcát.

- Nem, egyél csak nyugodtan. - simogattam meg karját. - Finom?

- Igen, nagyon. De tényleg vegyél belőle, ne csak én egyek egyedül.

- Nem. Neked hoztam. - ráztam a fejem.

- De... mindig egyedül szoktam enni, most meg végre van társaságom.

- Jó, jó. Adj egy picit. - nyitottam résnyire ajkaim.

- Tessék! - nyújtottam felé a villám.

Lassan bekaptam a falatot, majd rá pillantottam. - Nem is rossz…

- Ugye? Jól választottál. - mosolyogva nyújtottam felé még egyet.

- Aztán ne velem etesd meg. - kuncogtam halkan.

- Én is eszek belőle, látod. - bekaptam egy falatot.

- Azért! - mosolyogva hajoltam el, mikor újabb falatot akart adni. - Te edd meg, neked hoztam.

- Oké... - gyorsan befejeztem az ebédet és az üdítőt kezdtem iszogatni.

- Lassan mennem kéne. - néztem rá.

- Oh... menj csak, nem akarlak feltartani. Köszönöm az ebédet, nagyon jó volt.

- Később gitározol nekem?

- Ezer örömmel. A szobámban megtalálsz majd... ha nem kell vizsgálatra mennem.

- Csak nem. De ha mégis, megvárlak. Jó?

- Rendben. De most menj, hogy haladj. Később beszélünk. - visszasétáltam a szobámba és ledőltem egy kicsit pihenni.

Egy csomó idős emberhez kellett bemennem megetetni, megmosdatni őket. Hát... Nem volt valami kellemes.

Egy darabig vártam rá, de mikor hosszú idő után sem jött, elmentem az egyik szomszéd szobába, mert már nagyon régen voltam az idős néninél.

- So Ra. - mosolyogva pillantottam hátra a lányra. Épp a nő lepedőjét cseréltem.

- Oh, hát itt voltál? Már azt hittem, hogy elmentél... Azért jöttem ide, mert egyedül voltam és nem tudtam, mit kezdjek magammal.

- Ugyan. Akkor szóltam volna. Két perc, és ott vagyok.

- Rendben, de megvárlak itt, úgyis régen beszéltem már Kim nénivel.

- Csak nyugodtan. - bólogatva húztam át az ágyat.

A nénivel együtt leültem a szobában lévő kis kanapéra és elcsevegtünk, míg Rokhyun megcsinálta az ágyat...

- Kész! - kiáltottam fel diadalmasan. Megszenvedtem ám azzal a bigyóval.

- Éljen, ügyes vagy! Akkor akár mehetünk is. - belekaroltam.
- Aztán csak okosan.

- Menjünk. - kuncogva simogattam meg kezét.

Átsétáltunk a szobámba, ő leült a kanapéra, én pedig az ágyamra. Mindketten kezünkbe vettük a gitárunkat és játszani kezdtünk…

- Ez fantasztikus. – tapsoltam - Istenem, tudod milyen tehetséges vagy?

- Mire megyek vele, ha nemsokára... ne is beszéljünk erről! Te is iszonyatosan jól gitározol, biztos nem akarsz idol lenni. Az alapod meg van hozzá.

- Dehogy akarok lenni. – legyintettem - Nem való az nekem.

- Te tudod... De a lányok tuti megvesznének érted és a zenédért. Jól gitározol, feltételezem a hangod is jó és... helyes is vagy... - a mondat végére elhalkultam.

- Így gondolod? - mosolyodtam el.

- Öhm... igen. - zavaromban nem tudtam, hogy merre forduljak.

- Ya, nézz rám! - mosolyogva sétáltam hozzá - Most mi a baj?

- Semmi... - próbáltam kerülni a szemkontaktust.

- Szerintem... te meg meseszép vagy. - guggoltam elé.

- Én... ugyan, ne beszélj butaságot! –f elkaptam a fejem és egyenesen a szemébe néztem. - N-nem vagyok az...

- De… - fogtam meg kezeit - Gyönyörű vagy, higgy nekem.

- Nem is igaz... sose vol-voltam az... - a fájdalom megint belém nyilallt. - Ah!

- Ya! - néztem rá rémülten – So Ra... szóljak valakinek?

- Nem kell... csak... maradj itt... mellettem... - megpróbáltam megszorítani a kezét, de nem bírtam, ezért inkább a takarót gyűrögettem. - Tudod, mindjárt jobban leszek…

- És ha nem? - kétségbeesetten öleltem magamhoz - Gyorsan hívok orvost. Jó?

- Ne menj el! Félek... nem akarok egyedül maradni. - könnyeim lassan folydogálni kezdtek. Amennyire csak tudtam, magamhoz szorítottam.

- Nyugodj meg... Jó, nem hagylak itt, nem lesz semmi baj..

Szép lassan kezdtem megnyugodni és a fájdalom is enyhült... - Köszönöm. - szipogtam.

- Jól vagy? - súgtam neki halkan.

- Most már igen. - még mindig könnyes szemmel, de mosolyogva néztem rá. - Tényleg köszönöm.

- Nézd meg mennyire megijesztettél. - mutattam neki remegő kezeim.

- Sajnálom... - lehajtottam a fejem - Nem akartam, hogy ez legyen, hidd el, kérlek.

- Elhiszem. - nyomtam egy puszit homlokra.

- Folytathatjuk a gitározást vagy van még dolgod?

- Semmi dolgom. Folytassuk. - töröltem meg arcát.

- Rokhyun... szabad? - húztam vissza egy pillanatra.

- Persze. - bólogatva vontam vállat.

Óvatosan feltérdeltem az ágyon, közelebb hajoltam hozzá és apró puszit adtam szájára. - Neked adtam az elsőt... és az utolsót.

- Én meg tőled kaptam az elsőt, és nem akarom, hogy ez legyen az utolsó. - simítottam végig arcán.

- Már ez is több, mint amit valaha is reméltem... nem lehetek önző és akarhatok többet. Mert minél szorosabb köztünk a kapocs, annál nehezebb lesz majd elválni. Nem akarom, hogy miattam szenvedj, nem érdemled meg.

- Ezzel ne törődj. Majd csak túlélem valahogy. – húztam az ölembe.

- M-mire készülsz...?

- Semmire. - pislogtam nagyokat - Ennyire azért ne félj.

- Én nem félek... annyira. Csak fura ez a közelség...

- Elengedlek, ha szeretnéd...

- Nem kell, csak... fura... furán jó.

- Biztos? - mosolyodtam el megkönnyebbülten.

- Igen... De mi lesz, ha bejön valaki és meglát minket így?

- Mi lenne? - nevetve söpörtem ki haját arcából - Kit érdekel?

- Engem igen. Mi van, ha pont anyum lép be az ajtón?

- Jó, jó. - motyogva tettem le ölemből - Nem vagy éhes? Hozok enni.

- Még nem, köszönöm. De ha te szeretnél enni, akkor hozhatsz valamit.

- Max inni. Neked mit hozzak?

- Nem kell semmit, de köszi.

- Hát jó. - sóhajtva hagytam őt talán negyed órára magára. Vettem neki egy kis aprósüteményt meg egy doboz kakaót.

Amíg ő elment a büfébe, addig én kicsit rendbe szedtem magam, mert a fejem olyan vörös lehetett, mint egy jól megfőtt rák... mire visszaért, addigra sikerült lenyugodnom. - Na, mit fogsz enni?

- Nem tudom, vettem valami finom szendvicset... - közben ölébe nyomtam a két kis dobozt - Meg egy kávét.

- És mi ez a két doboz? Én nem kértem semmit... igazán nem kellett volna venned.

- Ugyan már, egy kis apróság. Olyan vékony vagy, enned kell.

- Nem tehetek róla, ezt teszi velem a betegség... pedig eszek rendesen. De nagyon köszönöm, olyan kedves vagy velem, meg sem érdemlem...

- Dehogynem! - simogattam arcát – Na, egyél picit, aztán elmegyünk sétálni.

- Oké. - arcomat a tenyeréhez dörzsöltem, mint egy kiscica. Jól esett, hogy velem volt.

- Édes vagy. – nyomtam egy puszit homlokára.

- Kérsz a sütikből? Ne csak én egyek belőle...

- Nem szeretem. - nevettem halkan - Egyed csak nyugodtan.

- Nem szereted az édességeket? - bekaptam egy darabot.

- Nem igazán. - ráztam a fejem - Csak akkor eszek, ha nagyon muszáj.

- Akkor most mondjam azt, hogy nagyon muszáj? - nevetve szedtem ki egy újabb darabot és a szája elé tartottam. - Na, mire vársz?

- Nem kérek. - mosolyogva ráztam meg a fejem.

- Biztos? - néztem rá kiskutya szemekkel.

- Na jó. - adtam meg magam - De csak egy falat, oké?

- Oké, megelégszek ennyivel is. - mosolyogva adtam szájába.

- Köszönöm. - mosolyodtam el - Vagy tudod mit? Együnk inkább kint!

- Megint? Oké, mehetünk, mert most nem esik. Remélem, később sem fog.

- Csak egy kicsit. Ilyenkor olyan jó illat van. - fogtam meg egyik kezét.

- Igazad van, menjünk is. Legalább kicsit felfrissülök.

- Tudod, örülök, hogy találkoztunk. - mosolyogva sétáltam ki vele.

- Miért? Csak megnehezítem az itt létedet... - lehajtottam a fejem.

- Dehogy is. - öleltem magamhoz - Nagyon megkedveltelek...

- 2 nap alatt? Mit kedvelsz bennem?

- Mindent. - mosolyogva simogattam haját.

- Hát, ettől nem lettem okosabb... De te sem vagy közömbös nekem. - elpirulva fordítottam el a fejem.

- Ennek örülök. - hajtottam fejét mellkasomra.

Olyan fura érzés volt hallani, ahogy a szíve dobog... egyre hevesebben. Ettől az enyém is felgyorsult...

- Minden oké? - néztem le rá, ahogy egyre gyorsabban szuszogott.

- P-persze... - továbbra sem emeltem fel a fejem, inkább még jobban mellkasába fúrtam és szorosan átöleltem.

- Mint egy kis cica. - mosolyodtam el - Édes vagy.

- Olyan jó illatod van... nagyon tetszik. - óvatosan felnéztem rá.

- Pedig ez csak dezodor. - nevettem el magam.

- Akkor is nagyon finom... olyan igazi dögös pasihoz való... legalábbis én így képzelem el.

- Köszönöm. - mosolyogva cirógattam őt tovább.

- Hm... most jut eszembe, hogy te már megmutattad a te titkos helyedet, most én jövök. Elvihetlek oda?

- Titkos helyed van egy kórházban? - mosolyodtam el - Hát miért is ne?

- Jó, annyira nem titkos, de csak én szoktam a betegek közül oda járni. - megfogtam a kezét és elkezdtem magam után húzni. A kertnek egy eldugott sarkába vittem, ahol rózsalugas volt, alatta paddal. - Na, mit szólsz?

- Szép. - mosolyodtam el - Egyedül jársz ide? Nem rossz?

- Eddig nem volt olyan, akit elhozhattam volna ide...

- Egyáltalán?

- Anyum sokat dolgozik, apum... eltűnt, miután kiderült, hogy meg fogok halni... tesóm pedig nincs.

- Eltűnt? - néztem rá nagy szemekkel – Hát, ha én ezt tudnám, vele lennék minden egyes nap.

- A beköltözésem előtt egy nappal összeszedte minden cuccát és szó nélkül eltűnt. - apró könnycseppek jelentek meg a szememben.

- Ne sírj, na! - húztam újra magamhoz - Nem akartalak megsiratni.

- Nem a te hibád, ne értsd félre. - szipogtam - Csak... rosszul esik. De ne is beszéljünk róla! Olyan szépek a rózsák, és a méhek hangja olyan... megnyugtató.

- Inkább ijesztő... - nevettem halkan - Nem szeretem a méheket.

- Pedig nem bántanak, ha te nem teszel ellenük semmit. Jobban félnek ők tőled, mint te tőlük.

- Hát... én nem szeretem őket. – fintorogtam.

- Visszamehetünk, ha ennyire zavarnak. Csak gondoltam, megmutatom az én kis "szentélyemet".

- Jó itt, ha megvédesz tőlük. - kuncogtam halkan.

- Meg persze. Kivételes én leszek a hősöd.

- Kedvellek. - mosolyodtam el.

- Én is... azt hiszem... - lehajtottam a fejem, hogy ne lássa, mennyire elpirultam.

- Tényleg? - mosolyodtam ismét el.

- Nem kéne, de nem tehetek ellene...

- Nyugi. - simogattam haját - Engem nem zavar.

- Biztos? Mert tudod... bármikor... meghalhatok.

- Sshh! - nyomtam egyik mutatóujjam ajkaira - Nem érdekel.

- De... én... - ismét szorosan átöleltem - Veled szeretnék maradni! Nem akarok meghalni! - megint elkezdtem sírni, pedig nem akartam.

- Ne, ne sírj... - simogattam tovább - Együtt leszünk, ne aggódj!

- Nem lehetünk, mert meg fogok halni... nincs visszaút, ez a végzetem!

- Ezt az egészet bízd rám. - súgtam neki oda.

- Mégis mit tehetsz?

- Majd meglátod. - mosolyodtam el - Ne gondolj most erre.

- De olyan nehéz... - szipogva néztem rá.

- Kérlek. - nyomtam apró puszit ajkaira.

- Oké... - megtörölgettem a szemeimet - Jó kislány leszek és hallgatok rád.

- Köszönöm. - simogattam arcát - Egyél még sütit.

- De ha kinyitom a dobozt, akkor arra száll majd az összes zümi. Így is vállaljam?

- Nem baj. Majd gyorsan visszacsukjuk. – nevettem.

- Hát jó... - óvatosan kinyitottam a tárolót és kivettem belőle egyet majd egyből vissza is csuktam.

- Ízlik? - mosolyodtam el.

- Mhm... - bólogattam.

- Örülök neki. - simogattam arcát – Egyél, edd meg mind.

- Ennyit nem tudok, hagyok holnapra is. Be kéne mennem, pihenni meg összepakolni...

- Hát gyere. - fogtam meg kezét.

Összefűztem ujjainkat és szép lassan visszasétáltam vele. Kb. fél óra alatt összekészítettem a cuccaimat és utána le tudtam feküdni pihenni. - Ha dolgod van, akkor menj nyugodtan, én aludni fogok egy kicsit.

- Aludj csak. Én addig elkérem a fizetésem.

- Oké, később beszélünk. - oldalra fordultam és pár perc múlva el is aludtam.

Pár órával később felkeltettem, mert megjött az anyukája. Kivittem a kocsiba a cuccait, aztán megdumáltuk egymással a hétvégi bulit.

- Ha találsz valami jót, akkor hívj fel, itt a számom. - átnyújtottam neki egy cetlit.

- Mindenképp. - mosolyodtam el.

- Szia, és köszönök minden eddigit.

- Nincs mit köszönnöd. - adtam egy puszit arcára - Vigyázz magadra!

- Ez meg mit jelent, kislányom?
- Semmit-semmit. - betuszkoltam a kocsiba és én is beszálltam.

- Na de mégis? - néztem rá, mikor beült a kocsiba.

- Majd otthon elmesélem. - válaszoltam, és kihajoltam az ablakon - Nemsokára találkozunk. Szia!

- Szia! - mosolyogva intettem utána. Úgy néz ki, szombatra szabadnapot kell kérnem.

Természetesen otthon nem maradtam kikérdezés nélkül, anya mindent tudni akart Rokhyunról. A lényeget elmondtam neki, de nem részleteztem ki nagyon. A buliba is elengedett, bár nehéz volt meggyőzni...Azonnal fel is hívtam volna Rockyt, de csak én adtam meg a számom, ő nekem nem.

Szombatra ki is kértem magam, aztán felhívtam So Rat, hogy mi legyen akkor...

- Szia! Ugyan nehéz volt rávenni, de végül elengedett. Tudsz valami jó helyet?

- Örülök neki. - mosolyodtam el - Persze. De hányra menjek érted?

- Nem tudom, még sosem volt ilyen helyen. Nem igazán ismerem a "menetrendet".

- Akkor 10re ott vagyok érted. Jó?

- Rendben, addigra kész leszek... Várj, mit érdemes felvenni?

- Valami csinit. – kuncogtam - Légy dögös...

- Az milyen? Icipici ruha? Short?

- Rád bízom. Csak ne pakold ki túlságosan magad.

- Sose szoktam, az nem én lennék. Akkor 10 körül találkozunk.

- Addig vigyázz magadra. Szia!

- Fogok, ígérem. - kinyomtam a telefont és ledőltem még egy picit pihenni... 8 körül felkeltem, elmentem letusolni, hajat mosni. Amíg száradtam, addig kerestem magamnak ruhát és kiegészítőket... Gyorsan felöltöztem, megcsináltam a hajam és a sminkem, végül teljes "harci díszben" ücsörögtem az ágyamon.

Végül, ahogy ígértem, ott voltam 10-re. Bár nem azt a ruhát vettem fel, amit akartam, de reméltem, hogy tetszeni fog neki.

- Szia! - boldogan szaladtam ki hozzá - Nagyon jól nézel ki, és a kölnid még mindig isteni.

- Köszönöm. Te is nagyon csinos vagy. - mosolyogva öleltem át.

- Igyekeztem. Eleget takar? - megpördültem előtte, hogy lássa, mindenhol megfelelően fed a ruha.

- Tökéletes. - bólogattam.

- Akkor jó. Felőlem mehetünk.

- Parancsolj. - nyitottam ki neki a kocsi ajtót.

- Köszönöm. - beszálltam és bekötöttem magam - Hova viszel? - kérdeztem, mikor ő is beült.

- Pár utcával fentebb van a főúton egy jó kis szórakozóhely. Tetszeni fog, azt hiszem...

- Mivel nincs korábbi tapasztalatom ilyen helyen, így nem lesz mihez hasonlítani. Egy picit azért félek...

- Nem kell, ne félj. - simogattam meg arcát - Én vigyázok rád, becsszó!

- Köszi. Sokan szoktak lenni?

- Ez egy szombat esti buli. Szerinted?

- Sokan...? Nem igazán tudom...

- Nyugi, majd meglátod. - próbáltam nyugtatni.

- Oké, teljesen az vagyok... jó, nem teljesen, de nagyjából. Remélem, fogom bírni...

- Csak kérlek, ne nagyon mozdulj mellőlem. Nem szeretném, hogy bajod essen.

- Nem fogok. Rád leszek tapadva, mint légy a légypapírra. - próbáltam viccelődni - Egyébként tényleg melletted maradok majd.

- Csak a te érdekedben mondom édesem. - simogattam arcát.

- Tudom és hálás is vagyok érte. Messze van még?

- Mindjárt ott vagyunk, nyugi. - fordultam ki a főútra.

- Remek, már nagyon kíváncsi vagyok.

- Remélem, hogy tetszeni fog. - mosolyodtam el.

- Én is... Az lenne ott? - mutattam egy épületre, amely előtt hatalmas tömeg ácsorgott.

- Pontosan. – bólintva parkoltam le az út szélén.

- Azta! Itt tényleg rengetegen vannak. Be fogunk férni?

- Persze. - kuncogtam halkan.

- Hát jó... - kicsatoltam az övet és kiszálltam a kocsiból.

- Na gyere. - nyújtottam felé a kezem, mikor leriasztottam a kocsit.

- Máris. - megigazítottam a szoknyám és megfogtam a kezét. - Mehetünk.

- Ne is figyelj a fiúkra, ha fütyülni kezdenének vagy akármi. - kuncogtam halkan.

- Rendben... csak rád fogok. - mosolyogtam rá.

- Mit szeretnél inni? - mosolyogva néztem le rá.

- Alkoholt nem szabad a gyógyszerek miatt, ezért... mondjuk kóla.

- Legyen. - bólogattam mosolyogva - Aztán szólj, ha táncolni szeretnél.

- Először körbenéznék az épületben, de utána táncolhatunk.

- Csak nyugodtan. - vezettem be őt a nagy üvegajtón.

- Wow! - tátott szájjal néztem szét - Ez a hely hatalmas.

- Tetszik? - mosolyodtam el.

- Igen, nagyon jó helyre hoztál. - összefűztem ujjainkat - Táncoljunk!

- Táncoljunk. - bólintva húztam be a táncparkettre.

Nem igazán tudtam, hogy mit is kéne csinálnom, ezért teljes mértékben rá bíztam magam, hagytam, hogy ő vezessen.

- Ez az. Csak rázd magad, ahogy akarod. - húztam közelebb magamhoz.

Óvatosan hozzá simultam és megpróbáltam a zene ütemére mozogni...

- Ez lesz az. - kuncogtam halkan.

A sok pörgős számot egy lassabb követte, ezért szembe fordultam vele, karjaimat nyaka köré fontam és mélyen szemébe néztem. - Köszönöm.

- Micsodát? - néztem rá értetlenül.

- Azt, hogy velem vagy még erre a pár hónapra. Azt, hogy végre úgy érezhetem, fontos vagyok valakinek... hogy sok "elsőmet" adhatom neked mindenféle kényszer nélkül.

- Táncolj. - próbáltam terelni a témát.

- Azt teszem, csak akartam, hogy tudd.

- Tudom. - motyogtam halkan.

Folyamatosan szemébe nézve táncoltam vele...

- Jól vagy? - néztem rá aggódva, mikor túlságosan verejtékezni kezdett. Hirtelen levegő után próbált kapkodni, de nem bírta. Elájult... Ijedten kaptam karjaim közé, s kiszaladtam vele a kocsihoz, közben tárcsáztam az orvosa számát.

- Én hol... mi történt? - néztem Rockyra, mikor visszanyertem eszméletem.

- Elájultál édesem... - simogattam arcát - Sajnálom, én nem akartam rosszat...

- Ne okold magad, nem a te hibád, nem tehetsz róla! Már megszoktam, hogy nem bírom sokáig...

- Akkor is sajnálom. - cirógattam arcát - Én tényleg nem akartam...

- Ne mond ezt! Én kértelek erre, az én hibám.

- Nem a te hibád... Hjaaj.,. Úgy félek, hogy bajod esik.

- Ennél nagyobb már nem igazán lehet. - mosolyogva ültem fel - Nyugi, minden rendben, már jobban vagyok.

- Biztos?

- Persze, ne aggódj. - közelebb hajoltam hozzá és adtam egy puszit arcára - Itt maradsz velem?

- Persze. - mosolyodtam el - Ühm, nézd mit vettem neked. - nyomtam kezébe egy apró dobozkát.

- Uh... ez meg mi és miért kapom? - elvettem a dobozt és kinyitottam - Ez... te... - pislogtam nagyokat.

- Csak egy kis apróság. Ha... Ha esetleg tényleg... - motyogva néztem le a padlóra - Ha tényleg meghalnál, azt szeretném, hogy ez rajtad legyen a temetéseden. - húztam óvatosan ujjára a gyémántgyűrűt.

- É-én... ezt nem fogadhatom el... - visszacsuktam a dobozt és felé nyújtottam - Nem érdemlem meg...

- Ne butáskodj már! - nevettem halkan - De megérdemled.

- Tényleg nem... Ez olyan lenne, mintha elköteleznénk magunkat egymással. Csak 17 vagyok, ez túl sok lenne nekem. Ráadásul neked sem lenne jó ezzel az egésszel együtt élni.

- Csak egy gyűrűt adtam neked. Azt szeretném, ha a tied lenne, de... Rendben. - dobtam a kukába a dobozt - Megyek, veszek valamit a büfében. Mindjárt jövök.

- De... - amint kiment, egyből kimásztam az ágyból és kiszedtem a dobozkát. Elraktam a fiókomba, hogy ne lássa. El sem tudja hinni, hogy mennyire boldog lennék, ha... de sajnos mindig ott van az a ha.

- Na itt vagyok. - mosolyogva tértem vissza egy kis sós keksszel. - Kérsz?

- Nem, köszönöm. Most nem igazán vagyok éhes...

- Kár. - húztam el a szám - És szomjas?

- Az sem... Miért dobtad ki? Látszik rajta, hogy sokba került, te mégis ilyen könnyedén megváltál tőle... miért? Csak ennyit jelentett neked?

- Ha neked nem kell, nekem sem. - vállat vonva tömtem tele a fejem.

- Nem érted, igaz? Nem azért nem fogadtam el, mert nem kell, hanem mert nincs értelme. Pár hónap múlva meghalok, ez a gyűrű... ez a gyűrű pedig túl sokat jelentett volna nekem, és csak még rosszabb lett volna itt hagyni mindent! Túlságosan kötődtem volna hozzád!! Nem akarom, hogy te is szenvedj, elég, ha én...!

- Kapok egy puszit? - hajoltam le hozzá - Hm?

- He? - néztem rá értetlenül - Én kiöntöm itt neked a szívem, te meg... ennyi a reakciód?

Nevetve nyomtam egy puszit ajkaira. - Ne haragudj...

- De... ez nem így működik... ez így nem jó!

- Most mi nem jó? - húztam el a szám - Tudod... inkább hazamegyek. Majd később felhívlak, jó?

- Oké, de nagyon késő van, vigyázz magadra.

- Vigyázok. – legyintettem - Szia... - sóhajtva hagytam ott.

- Szia... - én nem akartam, hogy így végződjön ez az este, de miért olyan nehéz megérteni, hogy... hogy én már nem leszek sokáig vele. Már most is sokkal jobban ragaszkodok hozzá, mint azt kéne... vagy lehetne.

Reggel, ahogy felkeltem, felhívtam, de nem mentem be. Majd később. Így nem tudnék a szemébe nézni...

- Szia! Történt valami? Ilyenkor már bent szoktál lenni... Azt hittem, hogy megint együtt reggelizünk.

- Ne haragudj, ma itthon is sok a dolgom. Jó rég nem takarítottam már. Majd máskor együtt eszünk. Jó?

- Oké, nem fogok elszaladni. A szokásos helyeim egyikén biztos meg fogsz találni.

- Egyszer mindenképp bemegyek. – motyogtam - Ígérem.

- Rendben, én itt leszek... Oh,jött a nővérke, most le kell tennem. Szia!

Még jó pár napig nem mentem be. Gondolkodnom kellett. Aztán egy hétfő reggelen bementem. Gondosan készített reggelivel szálltam ki a liftből. Láttam, hogy a folyosó végén futkosnak az emberek, de akkor még nem gondoltam volna, hogy ekkora szörnyűség történt...

Az állapotom hirtelen válságosra fordult... az orvosok azt mondták, hogy jobb esetben is csak pár napom van hátra. Egész nap csak az ágyban feküdtem, gépekre kötve várva, hogy eljöjjön értem a kaszás. Morbidnak hangzik, de ez az igazság... nem tehettem mást. Egy ideje már Rockyt se láttam, pedig most olyan nagy szükségem lenne rá... annyi mindent el kéne mondanom neki...

- So Ra? - semmivel sem törődve rontottam be hozzá - Jól vagy? - lihegve térdeltem az ágya mellé - Ugye?

- R-Rokhyun... hát itt vagy? - próbáltam összeszedni minden erőmet - Hiányoztál... nagyon.

- Te is nekem. - bújtam hozzá - Ne haragudj, hogy nem jöttem. Sok dolgom volt. De most itt vagyok, és csináltam finom reggelit.

- Köszönöm... de már nem fogom tudni megenni veled... itt a vége. - elfordultam tőle, hogy ne lásson sírni. Nem akartam, hogy gyengének lásson...

- Dehogyis van vége. - pityeregve fogtam meg kezét - Megesszük együtt. Csak ne sírj...

- Sajnálom... én tényleg szerettem volna meggyógyulni. Nem miattam, hanem érted. Szerettem volna jó barátnőd lenni, de... túl késő. Bocsáss meg, kérlek!

- Nincs miért bocsánatot kérned. - ültem fel hozzá hirtelen - Ne sírj, kérlek! Ne, mert én is sírni fogok. Ezt szeretnéd?

- Nem... Húzd ki a fiókot és vedd ki, ami benne van. Ugyan nem érdemeltem meg, de nem akartam, hogy elvesszen, ezért elraktam...

- Nekem nem kell. Vedd fel, kérlek. A tiéd, neked adtam.

- Ha felveszem, akkor ígérj meg valamit.

- Micsodát? - remegő kezekkel kotortam elő a fiókból a dobozt, aztán ráhúztam ujjára.

- Felejts el! Tégy úgy, mintha soha nem ismertük volna egymást... törölj ki a fejedből és a szívedből is! Kezdj új életet, keress egy lányt, aki megérdemli, hogy szeresd! Én már nem leszek sokáig, ezért kérlek meg erre most.

- Majd egyszer megteszem, ha elég felkészültnek érzem rá magam. De sosem foglak elfelejteni. Soha! - simogattam arcát - Tudod So Ra... szeretlek.

- Ne tedd, kérlek! Így sokkal nehezebb lesz neked is, nem csak nekem! Kérlek...!

- Maradj már csendben egy kicsit! - szóltam rá - Inkább ölelj át.

- Nem tudlak... gyenge vagyok, mind fizikailag, mind lelkileg. Sajnálom...

- Sebaj. - bújtam hozzá szorosan - Itt maradok, jó?

- Miért teszed ezt velem? Ne nehezítsd meg a dolgot, kérlek!

- De én... jó. Akkor elmegyek. De attól függetlenül nem változik semmi idebent. - mutattam mellkasomra.

Végképp eltörött a mécses, pedig nem akartam. - Várj...! - megpróbáltam utána nyúlni - Én is... én is szeretlek.

- Jól van. - léptem vissza hozzá - Csak nyugodj meg. Nagyon szeretlek.

- Ha több időm lenne... akkor jobban is szerethetnélek... de így nem megy. Már így is többet jelentesz nekem, mint kellene. Nem akarlak elhagyni, de nincs más választásom.

- Ne gyötörd ezzel magad, nem érdemes.  - simogattam arcát - Nyugodj meg, kérlek.

- Hiányozni fogsz... - éreztem, ahogy egyre jobban gyengülök.

- So Ra... Kérlek... - hagytam, hogy kibuggyanó könnyeim végigszántsák arcom. Lassan elengedte magát karjaim közt, majd rám nézett. Az utolsó pillantások... azt hittem beleőrülök a fájdalomba, amit akkor éreztem.

- Sajnálom... - legutolsó erőimet összeszedve, alig hallhatóan suttogva búcsúztam el tőle. - Szerettelek... - minden elsötétült... örökre.

Férfi létemre képes voltam érte órákat zokogni. Hiába kérte, nem tudtam soha elfelejteni. Nem tudtam soha senkit úgy szeretni, mint őt... Soha!